Történelmi áttekintés

Időtlen idők óta ismerjük a jutalmazás és büntetés rendszerét, nagy valószínűséggel ebben nőttünk fel, generációk ezrei óta öröklődik ez a gyakorlat mind a gyermeknevelésben, mind a munka világában. Ezeket külső ösztönzőknek nevezzük és jó darabig kizárólagos jelleggel alkalmaztuk őket, hiszen beváltak egy olyan világban, ahol a munkásokat egy gépezet fogaskerekeinek tekintették, a gyermekeket pedig leendő munkásoknak. A XX. század hajnalán Taylor világképe még ez volt, suhogott a korbács ha nem mentek jól a dolgok és időnként cukrot osztott a menedzser, ha mindenki az előírások szerint tevékenykedett és a gyár hozta a kitűzött eredményeket.

Csaknem 50 évre volt szükség, ahhoz, hogy Harlow és Maslow felismerjék, hogy a munkához való emberi attitűd több annál, mint a pozitív külső ingerek keresése és a negatívak elkerülése. Ezekben az években dőlt meg Taylor azon feltételezése is, hogy az ember eredendően lusta és a kívülről jövő jutalmazás és büntetés nélkül vajmi keveset tevékenykedne.

Előző cikkemben megmutattam a külső motiváció korlátait és áttekintettük a belső motiváció legfontosabb építőelemeit, most nézzünk néhány tippet a belső motiváción alapuló működés megvalósításához.

Adott egy egydolláros bankjegy. Kikiáltási ára egy cent. Aki ennyit ajánl érte, már viheti is, hacsak valaki más nem kínál többet. A játék az árverések szokásos szabályai szerint folyik, egy kivétellel: a nyertes fizeti, amennyit mondott, és viheti a dollárt, aki viszont az utolsó előtti tétet tette, annak is fizetnie kell (amennyit ő legutoljára ajánlott), de nem kap semmit.

Ki menne bele ilyen játékba? A legtöbben kapásból rávágnák, hogy senki, de Martin Schubik közgazdász, 1971-es kísérletének résztvevői hétköznapi emberek voltak, mint mi. Amikor a játék elkezdődik, nincs megállás. Minél több játékos volt, annál nagyobb eséllyel indult be a licit, tíz főnél népesebb csoportok esetén szinte mindig. A Shubik által árverésre felkínált dollárok átlagosan 3,40 dollárért keltek el.

Bevallom, ezt a magyar szót nem gyermekkoromban tanultam, hanem mostanság.

A reziliencia az egyén (vagy szervezet) külső negatív hatásokra való rugalmas alkalmazkodóképessége, adaptációja. Képlékenység és stabilitás egy időben.

Az a képesség, hogy a negatív élethelyzetek esetén adaptívan reagálva képes újra egyensúlyi állapotba kerülni, ezáltal minimálisra csökkenteni, vagy legyőzni a megpróbáltatások károsító hatásait. Az adaptív folyamat során az egyén, vagy szervezet problémákat old meg, tanul, megújul, fejlődik. Új egyensúlyi állapota nem azonos a régivel, hiszen felvértezi magát a jövőbeni hasonló hatásokkal való eredményes megküzdésre is.

Gyermekkorunk mesevilágának aktív részei a csodák. A szegény ember legidősebb fia elindult királylányt szabadítani, de mivel önző, mohó és lusta volt, végülis a gonosz sárkány fogságába esett. Sajnos pont ugyanez történt a középső testvérrel is. Otthon nagy a bú és bánat. A legkisebb fiú végül elhatározza, hogy kiszabadítja két bátyját és a királylányt a sárkány fogságából. Új utakon indul el, helyén van az esze és a szíve, sikeresen szerepel azokon a próbatételeken, amelyekben bátyjai kudarcot vallottak. Nemes lelkűsége révén szerzett barátaival fáradságot nem ismerve felkutatják a fenevadat, sikerrel megküzdenek vele, végül mindenki elnyeri méltó jutalmát. A szegény ember fiáé a királylány és a fele királyság. Jól hangzik? Persze. Ismerős. Ilyen sztorikon nőttünk fel.